A penitencia királya

Elmélkedés

Keresztút. 
A penitencia királya

Teljes bíbordíszben, koronával fején, jogarral kezében, kísérettel lép föl s vonul el a keresztúton a penitencia királya. Aki ezt megérti, sírni kezd, - aki elindul nyomában nem győzi tisztára mosni lelkét.

Jézus alázatba s szenvedésbe öltözve eleget tesz bűneinkért; mélyebben fölfogva bűneimért.
Mert akit a penitencia kegyelme megérint, annak szemei előtt a passió izgalmas jeleneteinek alakjai szétfoszlanak, a zaj elcsitul, Jeruzsálem környéke puszta lesz, a két lator keresztje eltűnik s a lélek magára marad Jézusával.
Keresztje előtt térdelek, vérének csepegését hallom, összes kínja lelkemre borul; megnyitja ajkait s kérdi: "Ember, mit tettél?" S öntudatom feleli s az egész világnak kiáltja: Vétkeztem! Bűneimet senkivel meg nem oszthatom, értük mások könnyeit föl nem ajánlom; hisz úgy állok itt, mintha az egész világban én magam volnék, mintha nem volna anyám, atyám, barátom! Ezek tényleg most számba nem kerülnek; mert nekem, nekem magamnak kell penitenciát tartanom!


De a penitencia érzése tüzesebb s mélyebb; azt az az öntudat, hogy vétkeztem, nem jellemzi eléggé. Jézus, miután kérdőre vont, magára veszi bűneimet; megrémülve kérdezem: Mit akarsz Uram? Hová mész? "Kereszthalálba", feleli. Én voltam a bűnös, de a penitenciát az Úr Jézus tartotta meg helyettem s meghalt értem. Értem halt meg. Ne mondd, hogy sokakért halt meg. Minden virág a földön azt mondhatja: A nap értem van az égen. Belőle, általa élek. Úgy az Úr Jézus értem szenved; értem gyullad ki a lelke vérvörösen. S azt mondják a szentek: Értem, értem halt meg, ezt mondja a Szent Szűz a maga módja szerint; ezt mondom én is: Értem, értem szenved; úgy szeret, hogy értem halt meg!
 Erőszakos, szenvedélyes bánattá válik szeretetem, ha hozzágondolom, hogy hol volnék nélküle. Bűnben születtem; ha jogról van szó, nincs a kegyelemre nagyobb jogom, mint a kannibál négereknek! Örvényből, poklokból emel ki minket Jézus megváltó szeretete. Ha az Úr nem könyörül rajtunk – lettünk volna, mint Szodoma, és hasonlók volnánk Gomorrához. Azért karoljuk át a keresztet, bűnösök és szentek. Nem, nem szentek; itt nincsenek szentek; a kereszt alatt a ragyogó szentek is mind, mind elkárhozandó lelkek. Az Ő kegyelméből lettek szentek, lettek bűnbánó, lettek szerető lelkek! A kereszt alatt megszállja őket is méltatlanságuk érzete, nem találják helyüket. Zsákba öltöznek Jolánta, Margit, Kinga, Erzsébet: penitenciát tartanak és sírnak! Mindnyájan lelkek vagyunk, akikhez lehajolt a keresztre feszítettnek kegyelme s fölemelt minket.

(Prohászka Ottokár)