II. Rákóczi Ferenc megtérése

"Az által lett nyilvánvalóvá az Isten szeretete bennünk, hogy az Ő egyszülött fiát elküldte az Isten e világra, hogy éljünk általa." 

                                                                                                             (János 1. levele 4. fejezet 9. vers)

                            

"Valamiféle ünnep volt, amikor a Bourbon hercegnek és hercegnőknek, akik között imádottam is ott volt, eszükbe jutott, hogy meglátogatják a karmelita szerzetesek közelben levő kolostorát. Azt kívánták, hogy én is ott legyek, ezt örömmel teljesítettem, s ez az inkább világi okból, mint ájtatosságból vállalt út fordította felém kegyelmed sugarát. A templomba ugyanis az esti ima éneklése közben léptem be, s nem törődve azzal, hogy kinevetnek, térdre borulva, a szokottnál forróbb imádkozásba merültem. (…) Tréfálkozó és élcelődő gúnnyal tárgyalták meg (a hercegnők) imádkozásom közben elébed tárt illő alázatomat, de amikor azt válaszoltam: ha helyénvaló az alattvaló alázata a király jelenlétében, hogyne volna az a teremtménynek az ő teremtője színe előtt? úgy vettem észre, hogy válaszom nagy hatással volt rájuk.


(…) jelen voltam a királynak tartott prédikációkon, és a te irgalmadból ezek jobban hatottak rám, gyakrabban kezdtem gondolkodni rajtad és renyhe életemen. Magadhoz vontál Istenem, és én a világi élettől megcsömörülve nem álltam ellen. (…)

(…) egyetlen szolgám kíséretében egy gyaloghintón eltávoztam (az udvari életből), és valóban a te vezetéseddel és különleges gondviseléseddel szerencsésen megérkeztem abba a boldog magányba, mely iránt akkor egyedülálló szeretetet oltottál belém. Te jobban tudod, Uram, mint én, hogyan töltöttem el azt a három napot. Én csak azt tudom, és ezért téged mindörökké dicsérlek, hogy ettől az időtől kezdve megszabadítottál engem minden gyalázatomtól, megtisztítottad lelkiismeretemet, és más emberré kezdtél alakítani. Elhatároztam, hogy segítségeddel fölhagyok tisztátalanságaimmal, és az éjszakai órákban megszakítom álmomat, hogy dicséretedet zengjem. (…)

A dolog híre ezután elterjedt az udvarnál. Ettől kezdve elhatározásom felöl szüntelen áradtak a kérdések, és a rólam ítélkező barátaim véleményei, de mindezt én a te kegyelmed révén megvetettem, és még igyekvőbben törekedtem arra, hogy a kegyes elhatározásokat tettekkel is bizonyítsam. Búcsút mondtam a kártyának, és minden szerencsejátéknak, és miután húsvét nyolcadik napjának elteltével szokás szerint Marlybe mentem a királlyal, ott egész idő alatt kerültem a hosszas és haszontalan társalgásokat, melyekkel korábban egész éjszakákat szoktam tölteni. (…)

Éreztem, hogy nő az erőm a gyalázataimmal és oly sok éven át szokássá öregbedett tisztátalanságaimmal szembeni ellenállásra. (…)

Már kezdtél megtanítani rá, ó, örök bölcsesség, hogy ne szeressem, hanem kerüljem el a világi társalgást, és tartsam szilárdan magam mindkét nembeli barátaim rólam alkotott véleményével szemben. Ezeknek nem tetszett új életmódom, mely ugyan nyilvánosan semmiféle változást nem mutatott, mégis észrevehették azok, akikkel korábban éjszakába nyúló, többnyire haszontalan, és másokat becsmérlő csevegéseket szoktam folytatni, melyekben hol ennek, hol annak az életéről, szokásairól és botrányos cselekedeteiről volt szó. (…)

Amióta azonban a kamalduli atyák kolostorában végzett húsvéti gyónásommal újjászülettem, gyönyörűséggel kell elbeszélnem kegyelmedet és lelki gyermekségem állapotát. Mert, te tudod, ó, lelkem édessége, hogy nem említeném mindezt, és nem állítom róluk, hogy az én tetteim, hanem a te végtelen irgalmad tettei, s hálátlanság nélkül nem hallgathatok róluk. Ha figyelmesen szemléljük őket, megmutatják azt a láncot, mellyel a világ fiait kihúzod a fertőből, melyben élnek. (…)

(…) eloldottad azokat a köteleket, melyekkel a világ fogva tartott és széttépted egyiket a másik után (…) Nagy hasznomra volt annak a könyvecskének az elolvasása, melyet a kamalduli atyák rendfőnöke adott, Az üdvösség fontosságáról, s amely az üdvösség akadályait mutatta be, és önmagam megismeréséhez vezetett. Sugallta és megmutatta nekem azokat a nehézségeket, melyeket a világi társaság és élet okoz, és ezek érzékelhetővé váltak számomra. Így változtam meg bensőmben. (…)

Ki vagyok, Uram, hogy méltó köszönetet tudjak mondani neked én, a féreg és hamu mindazért, amit nekem nyújtottál? (…) szembehelyeztél magaddal, és igazában a magam számára lettem teher, mivelhogy terhem minden nap, minden pillanatban elvont engem tőled. Te a legteljesebb tökéletesség vagy, én földkupac, haszontalan alkotmány, üres edény. Te méltóztattál belém helyezni kegyelmed kincseit, én azonban minden pillanatban megcsúszom, leesek és összetörök. Tudom, Uram, te semmivel nem tartozol nekem, én viszont mindennel neked tartozom, és ezért nem kérem, hogy érdekemben tégy valamit, hanem önmagadért, mert a te teremtményed vagyok, akit a te fiad drága vére váltott meg, és aki oly sok mindenért tartozom neked, és ez a legfőbb érve bizalmamnak. Atyám akartál lenni, hogyne reménykedném benned, ha fiad maradok, a szeretet folytonos félelmével járván a te színed előtt. Valóban neked köszönhetem mindezt, ó, Uram, ami vagyok. (…)

(…) arra késztetsz, hogy érezzelek a szívemben, melyben szentségházadat elhelyezted, attól kezdve, hogy megszabadítottad a bűntől. De még mindig sáros, mocskos, szennyes ez a lakhelyed, jóllehet oly sok viszontagságban szüntelenül söprögeted. (…) Méltó voltam minden földi büntetésre, és gyötrelemre, viszontagságra, ínségre és nyomorúságra és te, Uram, még ezredrészükkel sem látogattál meg engem. Az a méltányos tehát, hogy örvendezzem irgalmasságod miatt, nem pedig az, hogy panaszkodjam azért, amit elszenvedek. (…)

Mindent tégy meg tehát lelkem, mivel úgy érzed, hogy az élet oly sok és oly nagy nyomorúsága, kínja közepette megoltalmazott a magasságos karja: fájlald a múltat, rettegj a bűntől, félj önmagadtól és vesd magad Atyád karjába. Ő sosem fog elhagyni téged, ha te sem hagyod el őt. Ne bízz magadban, bízzál benne, mivel mindenható. (…) Ó, gyönyörűségem, Istenem, ki vagyok én, hogy ily nagy irgalmas vagy hozzám? Érzem, hogy szeretlek, de, hogyan volnék képes ezt a szeretetet, melyet adtál nékem teljes szívemből, teljes lelkemből, teljes erőmből viszonozni, ha te nem segítenél? Legyen neked dicsőség és dicséret minden kínért, gyötrelemért és szenvedésért, melyek eltűrésében segítségemre voltál. Erősíts meg rendeléseid útján, tedd, hogy hordozzam keresztemet, így fiadat követve elérkezzem oda, ahova ő is érkezik, hogy vezessen engem, és általa egyesüljek veled örök szeretetben. (…)

(…) ez a mű vagy vallomás, nem mások ítéletének és véleményének összeszövése, hanem saját tetteimnek, és bűneimnek, valamint belső szándékomnak magyarázata és a te színed elé tárása, Uram, szükségszerű, hogy egyszerű és őszinte legyen. Ennek következtében írtam meg ilyen szellemben a magányos beszélgetéseket."

(II. Rákóczi Ferenc: Vallomások) részletek