Ahogy Jeruzsálemet körülveszik a hegyek, úgy ölel körül minket az Úr, és bármi, ami velünk történik, az először őt éri, őt érinti, csak utána ér el minket – mutatott rá Mirjam nővér. Majd hangsúlyozta: helyesen csak Isten felől nézhetjük magunkat, onnan világít be minket a fény, így lehetünk egyre mélyülőbben – Keresztes Szent János szavaival – azzá a trónteremmé, amelyben az Úr lakik. Védetten és biztonságban élünk tehát Jézus halála és feltámadása által. Ima közben pedig mindig hitet teszünk Krisztus feltámadásáról, így az ima egy húsvéti esemény. Ahogy Avilai Szent Teréz mondja A belső várkastély című művében, Krisztus úgy támad fel benne, hogy bevonja őt az Atyával való kapcsolatába, vagyis nemcsak vele van, hanem eggyé teszi önmagával. Ez az Istennel való imaegység azonban nem egyik pillanatról a másikra valósul meg, azért türelemre, együttműködésre van szükség a kegyelemmel, amíg az önző, nagyra nőtt egónk átadja magát annak az énnek, amelyen átrajzolódik Isten.
Jeges Mirjam arról is beszélt, hogy az imádság egy olyan kohó, amelyben kiforr az új ember, ez az új emberré formálódásunk pedig egy egész élet programja. De tudnunk kell, hogy nem vagyunk ebben egyedül, Isten a fővállalkozó. Hogy jó-e az imádságunk, azt az azt követő lelkiállapot segít eldönteni, hogy növekszik-e általa a másokhoz, a világhoz, a magunkhoz és az Istenhez való kapcsolatunk.
Sokszor kívülről akarunk eljutni az ima magjához, pedig
az ima a Lélek alkotása és kezdettől fogva, de különösen is keresztségünk óta ott van a szívünk mélyén. Azt a mély vágyat azonban, hogy imádkozzunk, sok más kisebb-nagyobb vágy befedi, ezért a szívünket meg kell szabadítanunk mindattól, ami e kincstől elfordítja.
Isten az élet minden valóságában jelen van,
minden róla tár fel valamit.
Ha a realitásainkat – családunkat, testünket, adottságainkat, személyiségünket – elfogadjuk teljes szívünkből, akkor Isten közegében, az ő terében vagyunk, és akkor már nem kell aggodalmaskodnunk semmin, elfogadjuk sorsunkat.
Ha a ráhagyatkozás imájával azt mondjuk:
„Igen. Atyám!”,
akkor hagyjuk, hogy
Isten az események által teremtsen minket.
A belső ima (más néven szemlélődő ima vagy Jézus-ima) mélyebb síkot érint, mint ahol az érzéseink mozognak – mutatott rá Mirjam nővér. Wilfred Stinissen belga karmelita hasonlatával élt: ragyogó időben egy tóban fürdőzni a napsütésben élvezet, ugyanez rossz időben már nem az – ilyen az, amikor nem olyan mélyen imádkozunk. Ha azonban a búvár magára húzza a ruháját, hogy megjavítsa a hajót, nem számít, hogy milyen az idő – a mély ima erről szól és ezért nincs is szerepe benne az érzelmeknek. A gyöngyhalászok egy követ vesznek a kezükbe, hogy az lehúzza őket a mélybe, az imádkozónak ez Jézus szent neve, ami lassan átmossa lelkünket; értelmünket, érzelmeinket átformálja. Az imának ebben a mélységében már nincs szükség szavakra, beáll a csend ajándéka.
Jeges Mirjam, a Sarutlan Karmelita Nővérek perjelnője
