Légy irgalmas azokhoz, akik magukhoz irgalmatlanok

„Ó, lelkem kegyes és szerelmetes Ura! Azt is mondod: »Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik szomjúhoztok és én megitatlak titeket.« De hát hogyan szabadulhat meg nagy szomjúságától az, aki e nyomorú földi dolgok utáni vad vágyakozás eleven lángjaiban ég?

Hatalmas szüksége van vízre, hogy a lángokban végül föl ne emésztődjék. Jól tudom, Uram, hogy nagy jóságodban meg fogod adni nekik azt, Te magad mondod, s nem lehet, hogy ne álld a szavadat.

Azonban, ha megszokván, hogy e tűzben éljenek, s abban nevelkedvén, már nem érzik a szomjúságot, s oktalanul nem is látják be, mely nagy szükséget szenvednek, hogyan tudnád orvosolni a bajukat, Istenem?

Csakhogy Te épp azért jöttél a világra, hogy az efféle nagy szükségeket orvosold.

Kezdd meg, Uram; a legkeservesebb dolgokban mutatkozzék meg a Te irgalmad! Lásd, Istenem, máskülönben sokat nyernek a te ellenségeid.

Légy irgalmas azokhoz, akik magukhoz irgalmatlanok; mivelhogy balsorsuk olyan állapotba juttatta őket, hogy nem akarnak Tehozzád jönni, jöjj Te őhozzájuk, Istenem!

Kérlek Téged az ő nevükben, s tudom, ha megértik önmagukat, ha eszükre térnek, s szeretni kezdenek Téged, fel fognak támadni ezek a halottak.

Ó, Életem, aki mindenkinek életet adsz! Ne tagadd meg tőlem ezt az édességes vizet, amit az arra áhítozóknak ígérsz. Én áhítom, Uram, és kérem, és Tehozzád megyek. Ne rejtőzz el, Uram, előlem, hiszen tudod, milyen szükséget szenvedek, s tudod, hogy ez a víz a Te általad megsebzett lélek valódi orvossága.

Ó, Uram, hányféleképpen égethet a tűz ebben az életben! Ó, hányféle okból lehet félelemmel élni!

Van tűz, mely elemészti a lelkét, s van, amely megtisztítja, hogy örökké éljen, és Tebenned lelje gyönyörűségét. Ó, az én Istenem sebeiből fakadó eleven források! Mely nagy bőségben fakadtok mindig a mi táplálásunkra, s mily biztos léptekkel lábal át e nyomorú élet veszélyein az, akinek sikerül emez isteni itallal élnie.” (Avilai Szent Teréz A lélek kiáltásai Istenhez IX.)



Forrás