Aki hisz Jézus Krisztusban, azt lefoglalja Jézus Krisztus

Talán olvastuk azt a regényt: Köntösömre sorsot vetettek. Arról van szó, hogy az a köntös az Úr Jézus köntöse, palástja, amelyre sorsot vetettek. A századosnak jutott, aki ott volt a katonákkal. A regény követi, hogy milyen átalakulás ment végbe abban, aki ezt a köntöst fölvette.
Most itt Illés próféta adta rá valakire a köntösét: Elizeusra. Képzeljük bele magunkat: 12 pár ökrös gazda volt az apja. Ő a 12 pár ökörrel szántogatott ott a szolgák között.

Illés próféta köpenye csodálatos volt: az összehajtogatott köpenyével ráütött a Jordánra, és szétvált a folyó, hogy átmehetett rajta. Ezt mondta a nép akkor. És ezzel a köpennyel mintegy birtokába veszi őt. Igaz, a szabadsága megmarad: ilyen gyorsan tudott a szabadságával dönteni; az egész életének más irányt szabott.
Szent Pál is a szabadságról beszél, amelyre Krisztus fölszabadított bennünket. Rendelkezhetünk magunkkal a bűnök, tévedések uralma alól kiszabadítva. Teljesen rendelkezhetünk magunkkal. Bennünk a legnagyobb, legmagasabbrendű képesség a szabad akarati döntés.

Tulajdonképpen mindhárom olvasmányban ez vonul végig. Az a három eset is, akik az Úr Jézust akarják követni, vagy akiket Ő meghív, mind ezt mutatja, hogy a döntés tekintetében hogy állnak.
És a középpontban, az evangélium elején azt olvassuk, hogy Jézus is elindult Jeruzsálem felé. Az eredeti szövegben – a görögben és a latinban – olyan kifejezés áll, hogy az arca kemény lett, irányt vett Jeruzsálem felé, ment a szenvedések elébe.

A múlt vasárnap arról volt szó: „kinek tartanak engem az emberek?" Péter megvallotta hitét az Úr Jézusban. Ennek folytatása a mostani vasárnap: aki hisz Jézus Krisztusban, azt lefoglalja Jézus Krisztus. Az menjen el minden egyéb mellett, menjen utána úgy, ahogy Ő elindult Jeruzsálem felé. Aki hisz Benne, az menjen utána. Úgy, ahogy mondja is aztán több helyen, hogy: „aki utánam akar jönni, az vegye föl a keresztjét és kövessen engem".
Olyan korban élünk, amikor az emberek tömegével inogtak meg a döntésükben, a hitükben. Nem vették komolyan azt, hogy mit jelent kereszténynek lenni. Most kezd valami hullám betörni az emberi lelkekbe: látják, hogy téves volt a döntésük, nem lehet „semmihez nyúlni", nem lehet „sehova se tartozni", nem lehet az, hogy semmire sem mondok igent, csak erre az anyagi világra.

Az Isten arra teremtett minket, hogy döntsünk. Használjuk a legmagasabbrendű képességeinket is, döntsünk; éspedig afelé, amire Ő teremtett.

Önmagáért teremtett Isten. Ez egyetlen nagy döntést kíván az embertől életében, hogy minden további döntésem ebben a térben mozogjon az Isten felé, Istennel való kapcsolatomban. Az Ő megismerésére, csodálatára, dicséretére szentelem az életem. Papi jellege van az életemnek. És a kisebb napi döntéseimet is egységes módon – életemet nem széttördelve, szétszabdalva, ide-oda pazarolva, hanem egészen Istennek – akarom ajánlani.

Ez jön napfényre ezekből a jelenetekből. A Szentírásban látszik: az Úr Jézus ilyen útbaigazítást ad azoknak, akikben megérlelődött a fölismerés és döntés Őmellette.

Kérjük most ezt a nagy kegyelmet: a mi életünk is ilyen legyen és részesedjünk abban a kegyelemben, amiben az Úr Jézus itt részes. Megszilárdítja, megkeményíti arcát, indul Jeruzsálem felé. Visszaút nincs. Teljes odaadással életét adja a keresztig, és ennek az ereje átsugárzik azokra az emberekre, akikben fölébredt, hogy: „Mester! Megyek én is utánad!" Megérezték Jézusban ezt az elhatározást.

Kérjük a kegyelmet, hogy a mi életünk is mindig jobban és jobban ilyen egyértelműen Jézushoz tartozó legyen és mivelünk is tudjanak jönni mások. Átsugározzon a mi döntésünk a környezetünkre, olyanokra, akik még keresgélnek vagy tétováznak.


Forrás: Vácz Jenő SJ atya szellemi öröksége


1Kir 19,16b.19–21
Gal 5,1.13–18
 Lk 9,51–62